Egyszer volt, hol nem volt, északtól délre, déltől pedig északra, volt egy keresztben széles, széltében hosszú nagy hegység. Ebben a hegységben, sűrű erdő közepében, volt egy napos erdei tisztás. Nem volt valami nagy, csak éppen akkora, hogy a süngyerekek kettőt tudtak bukfencezni az elejétől a végéig. Gyakorolták is ezt a tudásukat, mert igen nagyon szerettek bukfencezni. Csak az őszi gombaszezont hagyták ki, mert gombázni még a bukfencezésnél is sokkal, de sokkal jobban szerettek. A tisztás pedig a legjobb gombázó hely volt az egész környéken.
    Idén a szokásosnál gazdagabban köszöntött be az ősz. Az ágak roskadásig voltak vadalmával, vadkörtével, bogyókkal. A földön kúszó szederindák még mindig dúsan teremték az édes fekete bogyókat, a fűben, avarban pedig mindenütt kalapok bukkantak ki: itt egy vargánya, ott egy tejelőgomba, amott a fenyőfa mellett egy ízletes rizike.
    Nem is láttak még a sünkölykök olyan gazdag és sokféle gombatermést, mint az idén. Hemzsegtek százával a kérdések a sünszülők felé:
    – Anya, ez a szép sárga milyen gomba?
    – Mutasd csak! Rókagomba, az egyik legértékesebb gombája az erdőnek.
    – És ez a nagy barna?
    – Vargányagomba, emberek és vadmalacok kedvence.
    – Apa, te tudod ennek a zöldnek a nevét?
    – Harmatgomba lesz az, ugye milyen szép?
    Így ment ez reggeltől estig, de még estétől reggelig is, mert a süngyerekek álmukban is gombázni jártak.
    Egyik nap aztán kitalálta a középső testvér – mert hárman voltak a sünkölykök: egy kicsi, egy középső és egy nagy –, hogy rendezzenek gombaszépségversenyt.
    A másik kettő nagy lelkesedéssel fogadta az ötletet, és mindjárt elkezdték számba venni a gombákat.
Nem hiányzott a listáról a karcsú őzlábgomba, a pettyes kalapú légyölő galóca és a piros galambgomba, de még a kisebb fajokat, a susulykát, kígyógombát, tintagombát sem felejtették ki. Bár azt is megbeszélték, hogy ezeknek a semmiségeknek nincs esélyük nyerni.
    Meghallotta ezt a téglavörös susulyka, és mivel barátságtalan kis méregzsák volt, gondolkodni kezdett, hogyan érhetné el, hogy mégis ő legyen a legszebbnek megválasztott gomba.
    Egyszerre remek ötlete támadt. Megvárta, míg a nem messze bogarászó rigócsalád közelebb ért, és hangos óbégatásba kezdett:
    – Jaj, szegény kalapom! Micsoda szégyen! Brühühü! Nyehehe! Hajjajaj! – kiabált és sóhajtozott, miközben a szeme sarkából azt leste, hogy felfigyeltek-e a sivalkodására a rigók.
    – Hát micsoda gomba vagyok én! Gombák legalja, kalaposok utolsója, hogy még egy tisztességes kukacom sincs! Bezzeg a vargányának, a rókagombának, a galócának, csiperkének! Bennük csak úgy hemzsegnek a szép, kövér kukacok! Hát mi lesz velem kukacok nélkül? Meghalok szégyenemben! – zokogta hangosan.
    Több se kellett a rigóknak. Szerették a kukacot nagyon, rárepültek hát a vargányára, rókagombára, pereszkére, őzlábra, és hamarosan a sok szép őszi gomba mind szétforgácsolva hevert a földön. A rókagombában nem volt kukac, de ez már csak akkor derült ki, mikor egy éles csőr kettéhasította. A vargányának hiányzott a fél kalapja, az őzlábnak csorba lett a tönkje, a galócáknak cafatokra tört a húsa.
    Reggel a süngyerekek szomorúan látták a pusztítást. Mivel nem maradt épségben más, csak a téglavörös susulyka, őt nevezték ki győztesnek, neki adták a koronát.
    – Azért nekem a légyölő galóca sokkal jobban tetszett – mondta szomorúan a legkisebb.
    – Az én kedvencem a tölgyfa érdestinóru volt – mondta a középső -, annak volt ám csak pompázatos vörösbarna a kalapja!
    – Én pedig a csillaggombára szavaznék - mondta a nagy. – Neki volt a legkülönlegesebb alakja mind közül!
    Bánatosan ballagtak arrébb. Ám a sünbánat nem tart sokáig, a susulykának ideje sem volt meggondolni, hogy miért nem örül igazán a győzelemnek, a sünök vidám hancúrozásba kezdtek.
    – Bukfencverseny! – rikkantotta a középső, mire mindhárman összegömbölyödve gurultak át a tisztáson.
    A kicsi egy fenyőfának ütközött, kacagva pattant le róla. A középső nekiment a kicsinek, a nagy pedig alig győzte szétszedni őket. A vidámkodásban észre sem vették, hogy valamelyikük átgurult a gonosz susulykán is.
    Nem volt már az ő kalapja sem ép. A lemezei szétkenődtek egy száraz tölgylevélen. A koronája, amit a süniktől kapott, elgurult. De nem bánta már, hiszen hiába kapta meg a koronát, ha csak azért adták neki, mert nem volt más, akinek adhatták volna. Bár visszacsinálhatna mindent! Még veszíteni is jobb, mint igazságtalanul nyerni.
    Ekkor szitálni kezdett az eső. A sünik a vackukba húzódva várták a jobb időt. A hűvös őszi eső csak harmadnapra állt el. Végre kimehettek! Anya és apa élelmet szerezni, a kicsik játszani.
    Az erdő párába burkolózott, vízcseppek csillogtak a fák megsárgult levelein, bokrok kékülő bogyóin, és a most növő megannyi gomba kalapján is. A régi, összetört gombák elenyésztek, a harangvirág melletti nyálkásgomba mellől pedig már ismerősen hangzott fel a kérdés:
    – Apa, ez milyen gomba?
    És nem lepődött már meg senki, amikor a középső süngyerek elkiáltotta magát:
    – Rendezzünk gombaszépségversenyt!

Ha tetszett a mese, oszd meg ismerőseiddel a Facebookon ide kattintva!

Ez a mese megtalálható a "Kalaposkalandok" című kötetben, amely 12 gombás mesét tartalmaz.

A könyv közvetlenül a szerzőtől 10% kedvezménnyel, 2150 forintért (2490 helyett) rendelhető a kalaposkalandok@kakukk.net e-mail címen.

Mennyiségi kedvezmény: 5 darabtól 5%, 10 darabtól 10% jár az akciós árból.

Viszonteladók (gombaszakellenőrök, oktatók, pedagógusok stb.) jelentkezését örömmel veszem.

Kalaposkalandok a Facebookon: https://www.facebook.com/kalaposkalandok